6-7 évvel ezelőtt a két legfontosabb jógapóz az életemben a kiskobra és a hegytartás volt. A hanyagtartásom, a gyenge mélyhátizmaim és a suta vállaim miatt az egyiket fanyalogva elkerültem, a másikat pedig ügyesen kicsaltam, egyszerűen lógtam benne. Szerencsére voltak jó tanáraim 
így idővel finomodott a technikám, és lassan elérhetővé vált az akkor még lehetetlennek tűnő (nemvicc) nyolcponttartás is. Megtanultam, hogy a gyenge, gyulladásra hajlamos ízületeimet nem azzal kímélem, hogy kerülöm az erőkifejtést. Na igen, a lótuszülés szinte magától jött annak idején, de hogy a tenyeremre támaszkodva elemeljem magamat a talajtól, abban már több év kemény munkája van! 
Azt gondoltam, a tenyértámaszos helyzet egyszerűen nem nekem való. Ez a test könnyen hajlítható, de ügyetlen és gyenge. Az emeléseket meghagyom a srácoknak, egyébként is felmentett voltam tesiből ízületi problémák miatt. 
Végül itt tanultam meg, hogy nem az a legfontosabb, hogy kívülről hogy néz ki egy ászana. Az is emelés, ha csak tolod a tenyereddel a talajt, és a medence súlyának egy részét leveszed a matracról. Kitartást és magabiztosságot kaptam az emelésektől. Ráadásul már nem kell borogatni a kezemet, miután hazacipelek egy nehezebb csomagot. 
Most pedig itt van a második sorozat egyik csúcsászanája, a kapótászana. Pár éve önállóan meg se mertem próbálni. Addig vártam mysore órán az oktatóra, amíg oda nem állt, és bele nem rakott. Nagyon frusztrált, hogy maga a póz elérhető, egyenesen kényelmes, de egyedül nem merem térdelésből hátraengedni magamat, annyira bizonytalan és félelmetes ez az irány. Nem bíztam magamban, egyenesen rettegtem, hogy ha útközben “elfáradok”, nem tudom majd megoldani a helyzetet. Úgy izgultam minden egyes alkalom előtt, mintha valami szikláról készülnék levetni magamat, miközben soha sem voltam az a kihíváskereső alkat – gondoltam.
Áttörést hozott, amikor rendszeresen elkezdtem foglalkozni a második sorozattal, és napi szinten játszottam hátrahajlásokkal. Kerestem az erőt benne, és elengedtem az elvárásokat, hogy pont úgy nézzen ki, mint amikor valaki ügyesen belehajtogat. Ma már nem félek tőle, de nem is ragaszkodom hozzá minden nap mindenáron. Kíváncsian várom, hogy aznap milyen érzés lesz megérkezni. Alig várom ezt a részt a sorozatban, és jólesik vele önállóan foglalkozni, már nem várok az oktatóra. Ha fölösleges feszültséget érzek, mélyítem a légzést, és minden kilégzéssel beleengedem magam, amíg érzem a stabilitást, ami segít majd visszatérni is.
Ettől a mély hátrahajlástól rengeteg türelmet és elfogadást tanultam. Bátrabb lettem, és bízom magamban. Ez a test erős, és még hány gyakorlás vár rám, amiben tovább erősödhet?
Követhetsz minket Facebookon is:
Astanga jóga Facebook csoport
Astanga Jóga Debrecen oldal
Weboldalunk