Posts tagged: astanga debrecen

Mindenkinek megvan a saját ritmusa. Szeretem, amikor egy-egy vezetett órán összehangolódik a csoport légzése és mozgása, de őszintén szólva nem tudnám így elképzelni a napi szintű gyakorlásomat. ?

Még a saját ritmusom sem állandó! Olykor már az első lélegzetvételnél nyugtázom, hogy ez ma egy kényelmes, csigatempójú félsorozat lesz, máskor a napüdvözletektől egészen a légzőgyakorlatokig kibillenthetetlennek érzem magam a folyamatos, feszes tempóból. Nem hiszem, hogy minden nap ugyanolyan terhelhetőek vagyunk, ahogyan azt sem, hogy mindenkinek egyforma ritmusban kell haladnia egy fix sorozatban.

Ezért is tartunk vezetett astanga helyett olyan sok mysore stílusú gyakorlást, ahol együtt a többiekkel, mégis önállóan jógázhatsz. Csak a saját légzésedre kell figyelned, a többiben segítünk!

A mysore stílus számomra szabadságot jelent. Jobban tudok figyelni – gyakorlóként magamra, oktatóként pedig a gyakorlókra. ? Több lehetőségem van személyre szabott segítséget vagy rávezetést adni egy-egy összetett ászanához, vagy csak biztatóan ott állni melletted egy ijesztőnek tűnő fordított póznál.

Lépésről lépésre, a saját ritmusotokban végigkísérni benneteket az astanga sorozatokban az egyik legjobb dolog, amit megszerettem az oktatásban. 

Sosem hittem abban, hogy csupán két-három napüdvözlet miatt ne lenne értelme ráállni a matracra. A saját gyakorlásomban is megtanultam, hogy sokkal többet nyerek a rendszerességgel még akkor is, ha egy túlterheltebb időszakban ez csak 20-40 percnyi gyakorlást jelent napi szinten.

Minden hétre tartogatok egy minimum gyakolást, amikor csak az állógyakorlatokat végzem, általában a pársvottanászanáig megyek ilyenkor. Ha mégis haladok tovább, akkor hozzáteszem az első sorozatot az asztalpózig, vagy a másodikat a tevéig.
Legjobb pénteken, amikor fizikailag fáradtabb vagyok, de egy-egy tanfolyamokkal tűzdelt hétvége után is egészen felszabadító így indítani a hétköznapokat. 

Egy éve volt egy kisebb balesetem biciklivel, amiben megsérült a jobb térdem. Akkoriban már volt egy viszonylag állandó, feszes tempója az első sorozatomnak, a második sorozat végén pedig szinte mindig maradt erő (és idő) pár harmadik sorozatos ászanára is.

Az esésem után pár hónapra elbúcsúztam a lótuszüléstől, a marícsjászana D még könnyített formájában sem ment balra, arról nem is beszélve, hogy térdelni még óravezetés közben sem tudtam. Sokat változott akkoriban a gyakorlásom. Az óvatosság miatt erősebb lett a koncentrációm, a légzésem és a mozgásom tempója pedig lelassult.

Azóta a térdem majdnem a régi, újra megvan a marícsi dé is, de még mindig kétórás menetidővel kell számolnom, bármelyik sorozatot választom. Így most az egyenletes ritmuson dolgozom, és visszatértem az alapokhoz.

Hosszú hónapokig csak heti egyszer gyakoroltam végig a teljes kezdő sorozatot. Úgy éreztem, ez túl vontatott a másodikhoz képest. Soknak éreztem az előrehajlásokat, egyfajta türelmetlenség is lapult bennem, hogy mikor érek már a navászanán túli részhez, ami sokkal játékosabb és szórakoztatóbb számomra. A gyakorlásom fókuszába most ismét a kezdő sorozat került, és újra beleszerettem.  Heti többször visszatértem az előrehajlásokhoz, az emelésekhez, a sok előre-hátraugráshoz, és olyan izgalmasnak érzem minden percét a gyakorlatsornak, mint amikor először találkoztunk.

Az első sorozat rendezi bennem a kisebb-nagyobb aszimmetriákat, és úgy növeli a hajlékonyságomat, hogy közben erősít és stabilizál is. Egyre könnyebb megőriznem a mély, lassú légzést anélkül, hogy belealudnék az ászanákba. Ma reggel már nem léptem túl a 90 percet! 
A kezdő gyakorlatsor kiegyensúlyoz és rugalmassá tesz. Felfrissít és mindig rejt kihívásokat, miközben kapok egy egészen mély, belső megnyugvást a gördülékenységével és a monoton, folyton ismétlődő szakaszaival.

Tudtad, hogy az első sorozat szankszrit neve Jóga Csikitsza, azaz jógaterápia?

6-7 évvel ezelőtt a két legfontosabb jógapóz az életemben a kiskobra és a hegytartás volt. A hanyagtartásom, a gyenge mélyhátizmaim és a suta vállaim miatt az egyiket fanyalogva elkerültem, a másikat pedig ügyesen kicsaltam, egyszerűen lógtam benne. Szerencsére voltak jó tanáraim  így idővel finomodott a technikám, és lassan elérhetővé vált az akkor még lehetetlennek tűnő (nemvicc) nyolcponttartás is. Megtanultam, hogy a gyenge, gyulladásra hajlamos ízületeimet nem azzal kímélem, hogy kerülöm az erőkifejtést. Na igen, a lótuszülés szinte magától jött annak idején, de hogy a tenyeremre támaszkodva elemeljem magamat a talajtól, abban már több év kemény munkája van! 

Azt gondoltam, a tenyértámaszos helyzet egyszerűen nem nekem való. Ez a test könnyen hajlítható, de ügyetlen és gyenge. Az emeléseket meghagyom a srácoknak, egyébként is felmentett voltam tesiből ízületi problémák miatt.  Végül itt tanultam meg, hogy nem az a legfontosabb, hogy kívülről hogy néz ki egy ászana. Az is emelés, ha csak tolod a tenyereddel a talajt, és a medence súlyának egy részét leveszed a matracról. Kitartást és magabiztosságot kaptam az emelésektől. Ráadásul már nem kell borogatni a kezemet, miután hazacipelek egy nehezebb csomagot. 

Most pedig itt van a második sorozat egyik csúcsászanája, a kapótászana. Pár éve önállóan meg se mertem próbálni. Addig vártam mysore órán az oktatóra, amíg oda nem állt, és bele nem rakott. Nagyon frusztrált, hogy maga a póz elérhető, egyenesen kényelmes, de egyedül nem merem térdelésből hátraengedni magamat, annyira bizonytalan és félelmetes ez az irány. Nem bíztam magamban, egyenesen rettegtem, hogy ha útközben “elfáradok”, nem tudom majd megoldani a helyzetet. Úgy izgultam minden egyes alkalom előtt, mintha valami szikláról készülnék levetni magamat, miközben soha sem voltam az a kihíváskereső alkat – gondoltam. 

Áttörést hozott, amikor rendszeresen elkezdtem foglalkozni a második sorozattal, és napi szinten játszottam hátrahajlásokkal. Kerestem az erőt benne, és elengedtem az elvárásokat, hogy pont úgy nézzen ki, mint amikor valaki ügyesen belehajtogat. Ma már nem félek tőle, de nem is ragaszkodom hozzá minden nap mindenáron. Kíváncsian várom, hogy aznap milyen érzés lesz megérkezni. Alig várom ezt a részt a sorozatban, és jólesik vele önállóan foglalkozni, már nem várok az oktatóra.  Ha fölösleges feszültséget érzek, mélyítem a légzést, és minden kilégzéssel beleengedem magam, amíg érzem a stabilitást, ami segít majd visszatérni is.

Ettől a mély hátrahajlástól rengeteg türelmet és elfogadást tanultam. Bátrabb lettem, és bízom magamban. Ez a test erős, és még hány gyakorlás vár rám, amiben tovább erősödhet?

Amikor elkezdtem astangázni, még nem tartottak sehol Debrecenben mysore stílusú gyakorlást, hiába kerestem. Otthon nekifutottam párszor az első sorozatnak, de azt meséltem többször is, hogy mai fejjel nem igazán nevezném astangának ezeket a próbálkozásokat ?

Amikor elkezdtem a hatha jóga oktatóképzést, a budapesti Mandala Jógastúdiókba jártam astanga workshopokra, itt elsajátítottam az alapokat, és igyekeztem minél gyakrabban eljutni a péntek esti mysore-ra a Mandala Jóga Ligetbe. Új lendülettel folytattam a rendszeres otthoni gyakorlást, minden nap astangáztam.

Később elkezdtem dinamikus órákat is tartani a Dahliában. Ezek még kiscsoportos gyakorlások voltak max 8 fővel, és időnként felmerült, hogy én mit is gyakorlok pontosan. Akkor még nem igazán hallott itt senki az astanga jógáról, és mivel egyszerűbb volt megmutatni, mint mesélni róla, így elkezdtünk foglalkozni az astanga első sorozatával.

Ha jól emlékszem, volt egy csütörtöki alkalom, ahol a sorozat harmadát, felét vettük csak, ebből alakult ki a csütörtöki vezetett astanga a Mandala Jóga Debrecenben. Volt egy pénteki csoport is, ahol már többen ismerték az alapokat, így ilyenkor haladtunk tovább a gyakorlatsorban. Ez a pénteki alkalom volt, amire később bárki jöhetett saját ütemben gyakorolni akkor is, ha éppen Pesten voltam. Odaadtam Anettnek a Dahlia kulcsát, és olyanok csatlakoztak hozzá akkor, akik ma is megjelennek a mandalás péntek esti mysore-on. Remélem magatokra ismertek ?

A pénteki astangával kapcsolatban mindig az az érzésem, mintha már ezer éve létezne. Mindig ott volt, és ott is lesz az órarendben, egyszerűen nem tudom elképzelni nélküle a hetet. Hiányérzetem van, ha valami miatt muszáj helyettesítést kérnem arra az alkalomra, és nem lehetek ott.

Négy-öt évvel ezelőtt engem is egy péntek esti mysore gyakorlás tett elkötelezett astanga gyakorlóvá, és ezek a péntek esti gyakorlások indítottak el azon az úton is, hogy astanga oktató legyek.